Bemutatkozásakor az Army Corps of Hell egy ritka új ötletnek tűnt – és akármilyen jó is az új Lumines, Uncharted és WipEout, teljesen új játékokra nagy szükség van. A Tokióban még tavaly kipróbált demó alapján azt írtuk, hogy a játék ígéretes alapötlettel rendelkezik, de a játékmenetre ráférne némi turbózás, mert már a húsz perces bemutató alapján is elég repetitívnek tűnt a dolog. Sajnos a fejlesztők nem hallgattak ránk…
|
A játék elég extrémen indul: egy iszonyatosan vad trashmetál számmal felvezetve látjuk, ahogy a Pokol Királya, aki jelenleg épp a Pokolból kivettetve senyved, szóval az ex-uralkodó épp agymossa a környező vidékek minden goblintörzsét, és nekiáll visszafoglalni birodalmát. A történetről ennyi elég is, ugyanis néhány vad beszóláson és „jaj-de-jó-lesz-megint-a-trónon” jellegű áhítozást leszámítva ez sosem lép előre. Ehelyett a hangsúly átkerül a tényleges hon(vissza)foglalásra, azaz a goblinok kommandírozására.
Merthogy a nagyúr nem alacsonyodik le odáig, hogy saját kézzel mészároljon sárkányokat, démonokat meg apró lila szemgolyóra emlékeztető zseléket, hanem embereit, oppardon, goblinjait veti be a siker érdekében. A játék mind a negyven pályája előtt választhatunk, hogy seregünk milyen arányban épüljön fel a kardos-lándzsás-mágus triumvirátus tagjai közül (ezek folyamatosan nyílnak meg az első küldetések során), majd ezekkel nekiindulhatunk a harcnak.
Sajnos ez az a pont, ahol a játék elvérzik, mert az említett 40 szint mindegyike ugyanúgy épül fel: megjelensz egy, a semmiben lebegő szigeten, leversz minden, a semmiből megjelenő ellenfelet, az ekkor a semmiből megjelenő hídon átügetsz a következő szigetre, és ezt ismételgeted, amíg el nem érsz a pálya végére.
|
Ezt néhány – amúgy jól sikerült – főellenfelen, csapdán és pár goblinvisszatöltő állomáson túl semmi nem tarkítja, és így hiába nem rossz maga a harc, hiába lelkesítő a vad gitárzene, előbb-utóbb elkezdesz valami másra, bármi másra vágyni. Lehet, hogy a Pokol nem különösebben szép és fantáziadús hely, de ennyire unalmas azért nem kellene, hogy legyen…
A küzdelem viszont legalább szórakoztató, hisz mindhárom goblinfajtánk eltérő helyzetekben kerülhet optimális bevetésre, és persze a játék közepétől ezek már egyazon csata során is keverednek. A kardos srácok az alap gyepáláson túl arra jók, hogy amolyan pikminesen ráhajigáljuk őket a nagyobb ellenfelekre, és a kritikus csimpaszkodó tömeg elérését követően ereszthetünk meg egy Salvonak nevezett extra támadást. A lándzsások extra képessége a rohamozás, egy fókuszált, bármilyen távolra bevethető támadás, a mágusok pedig nagy területen képesek pusztításra. A goblinok mindig körülöttünk, velünk együtt közlekednek, és a gombok segítségével választhatjuk ki, hogy melyik legyen aktív, majd a ravaszokkal vethetjük be őket. Mindez a változatos ellenfél-design miatt lesz tényleg izgalmas, hisz van olyan lény, akit csak hátulról lehet sebezni, van, aki gyorsan rohamozik, plazmát köp, mérget lehel, vagy mondjuk ritmikusan tűzaurával veszi körbe magát. Szerencsére kiütött lényeinket egy ideig ingyen is feltámaszthatjuk, ha kókadozásuk alatt a közelükbe navigálunk.
A pályák között alkímia segítségével hozhatunk létre egyre erősebb cuccokat, a kardosoknak és a lándzsásoknak egyre erősebb fegyvereket, a mágusoknak pedig újabb és újabb mágiákat adó varázstárgyakat. Ezek mellett hősünknek is készíthetünk gyógyító cuccokat, bár ezekre normál fokozaton elég sokáig nem lesz igazi szükség. Az alkímiához a nyersanyagot a széttépett démonok hullájának újrahasznosításával szerezhetünk, így a takarítást sose hagyjuk ki a játék során! A gyógyító tárgyak muzikális, az érintőfelületeket használó minijátékok formájában jelentkeznek, de ezek elég erőltetettek, látszik rajtuk, hogy csak azért születtek, hogy valami, a gépet kihasználó extra is legyen a programban.
|
Az Army Corps of Hellből egy sokkal, de sokkal jobb játék is kijöhetett volna, és igazából ez benne az igazán zavaró. Oké, nem egy szép darab, nem sok túlzás lenne az, hogy PSP-n is majdnem ugyanígy meg lehetett volna csinálni (a második analóg kar mondjuk jól jön a sűrűbb ütközetek során), de nem ez a legfőbb baja. Hanem az, hogy ha ezeket az alapokat, ezt a remek viccesen ultraagresszív, metálalbum-borítókat idéző történetet igényesebb, változatosabb, tartalmasabb formában tálalják, a Vita meglepetéscíme is lehetett volna. Így viszont – shinjukui metálbandák ide vagy oda – csak egy újabb rovás a Square Enix utóbbi években egyre terebélyesedő „majdnem sikerült” rubrikájában.
6/10
|