Győztél. Sikerült legyőzni az embereket szinte rabszolgaságba taszító istenszerű lényt, Orphant, sikerült megakadályozni, hogy Cocoon lebegő városa belezuhanjon Gran Pulse vadonjába, sikerült megmenteni majdnem mindenkit. Örömkönnyek, lelkendezés és vélhetően egy esküvő – ez volt a Final Fantasy XIII vége. Természetesen a tartós idill nemlétező fogalom a játékvilágban, így a Final Fantasy XIII-2 alaposan felkavarja az állóvizet.
|
Hiába van a játék borítóján és szinte minden marketinganyagon Lightning, az előző rész központi alakja, az igazi főszereplőnk ezúttal Serah lesz, aki a tehetetlen, megmentendő lányka szerepét töltötte be az első részben. Három évvel járunk a nagy győzelem után, de Serah életét szinte szenvedéssé változtatja, hogy barátai nem maradtak mellette. Fang és Vanille önfeláldozásukkal óvták meg Cocoon és Gran Pulse világát (belőlük lett az az óriáskristály, amely a levegőben fogja-tartja a mesterséges várost), Hope és Sazh pedig messze járnak, saját életüket élik. Lightning rég eltűnt, Serah vőlegénye, Snow pedig elment megkeresni őt – így aztán amikor Serah életébe szó szerint meteorként csapódik be Noel, a fiatal, szimpatikus, ám érthetetlenül buggyos gatyát hordó srác, nem bírja tovább, és útra kel.
|
Ezen vándorlás központjában az időutazás áll, illetve minden, ami ehhez kapcsolódik: paradoxonok, a múlt és a jövő megváltoztatása, párhuzamos és alternatív idősíkok. Ebből nem mindig sül ki érdekes és valamennyire értelmes történet (mert valljuk be, az időutazás gyakorlatilag lehetetlenné teszi a logikus meséket), de szerencsére ezúttal nincs nagy gond. Sőt, meglepően intelligens a történetvezetés, mindig kínálva megfelelő magyarázatokat.
|
A történet eleinte Serah kétségbeesett hajszája nővére – és kisebb mértékbe jövendőbelije – után, de ahogy azt megszokhattuk, hamar komolyabbra fordulnak a dolgok. Noel, az utolsóként született ember története előrevetíti, hogy a jövő nem feltétlenül egy kellemes hely, így valakinek nem ártana megváltoztatnia azt, valahogy elkerülve, hogy Cocoon ezúttal tényleg az alatta levő bolygóba zuhanjon. Míg ezen munkálkodunk, feltűnik a színen egy Caius nevű, idomtalanul nagy kardot viselő fickó, és egy általa óvott csinos hölgyemény, aki látszólag már sokszor meghalt – új és új rejtélyek lapulnak minden válasz mögött, de ezúttal sokkal érdekesebben (és sokkal kevesebb kitalált szómonstummal), mint az előző részben.
|
Ezúttal nem egy hatalmas, lineáris világot kapunk, mint az elődben, hanem egyre újabb és újabb tér- és időkapukat, melyek nem csak egymástól messze levő tájakat kötnek össze, de más és más korszakokba is repítenek. Némelyik teljesen új terület, mások Az FF13-ban is bejárt részek megújult (olykor teljesen átalakult) verziói – de a változatosság így is hatalmas. Amint a megfelelő tárgy megszerzésével aktiválunk egy téridő-kaput, majd belépünk rajta, a Historia Crux nevű helyen térünk magunkhoz – az átvezető jelenetekben ez egy fantasztikusan kinéző, az idő folyamán kívül eső terület, de a gyakorlatban ez egy menüt jelent, ahol válogathatunk az egyre jobban elágazó rendszerben, hogy hová is akarunk menni.
|
A demóban látott Bresha kutatóvárost például a történet során felkereshetjük száz, illetve háromszáz évvel később is – egyszer zöldellő, rétekkel borított változatot kapunk, a másikban pedig jégkorszak tombol. De van olyan vidék is, ami „alaphelyzetben” épp egy napfogyatkozás alatt senyved, de kis kutatással találhatunk egy kaput, ami egy párhuzamos valóságba vezet, ahol minden rendben van az égitestekkel – sőt, a játék második felében 90 és 100 évvel később is felkereshetjük a helyet. A legtöbb helyszínen most már elég sok megszólítható ember áll, akik nélkülünk is mászkálnak, beszélgetnek. Nyilván nem élnek úgy és annyira ezek a helyszínek, mint egy Mass Effect vagy Oblivion városai (ráadásul ezek a zónák azért nem túl nagyok), de az előző rész ócska, díszletszerű terepeihez képest hatalmas előrelépést jelentenek.
|
|